Aktuális programok

Ivancsics színház - Made in Pomáz

időpont: 2020. február 21. 19.00

 

Tovább »

"Recsk a Magyar Gulag" - Kiállításmegnyitó

időpont: 2020. március 03. 18.00-tól

A POLITIKAI RENDŐRSÉG Magyarország a második világháború végén szovjet megszállás alá került, s ez a tény a következő évtizedekre számottevő mértékben meghatározta az ország történelmének alakulását. A szovjet befolyás jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy 1948 nyarára a kommunisták megszerezték az államhatalom majdnem minden fontos posztját, és hozzáláthattak a proletárdiktatúrának nevezett egyeduralmuk teljes körű kiépítéséhez. Már a háború utáni első években ellehetetlenítették legnagyobb társadalmi támogatottságú koalíciós partnerüket, a Független Kisgazdapártot, majd bekebelezték a testvérpártnak mondott szociáldemokratákat. Az ily módon létesített új – immár egyeduralkodó – pártalakulat neve Magyar Dolgozók Pártja (MDP) lett. Vezetője, Rákosi Mátyás (1892–1971) 1945. január végén a Szovjetunióból tért vissza Magyarországra. Pártja főtitkáraként (1953-tól első titkáraként) az erőszakosan kiépített – de konszolidálódni képtelen – diktatúra irányítója maradt a rendszer 1956-os összeomlásáig, amikor ismét szovjet emigrációba kényszerült. (Élete hátralévő részében nem térhetett vissza Magyarországra.) A kommunista párt hatalomkisajátításának kezdettől fontos segédcsapata volt a politikai rendőrség, amelynek élére Péter Gábort (1906–1993) – egy korábbi illegális kommunistát – állították. Péter 1945-től 1953 januárjáig volt a politikai rendőrség főnöke/irányítója. Vezetése alatt a szervezet súlyos törvénytelenségek, emberiesség elleni bűncselekmények sorozatát követte el. A politikai rendőrség 1945–1946-ban még csak a magyar főváros, Budapest rendőrkapitányságának egyik alárendelt, sokadik osztályaként funkcionált. 1946 őszén a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályaként (ÁVO) már országos hatáskört kapott. 1948 őszén közvetlen miniszteri irányítás alá rendelték, így jött létre a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (BM ÁVH). 1950 januárjától – a Belügyminisztériumtól is elkülönítve – Államvédelmi Hatóság (ÁVH) néven önálló országos hatókörű főhatóságként működött 1953 nyaráig, amikor a szervezet ismét a belügyi tárca kötelékébe került. A magyarországi közfelfogás a politikai rendőrség központját nem csupán geográfiai, hanem nyelvi toposzként is az „Andrássy út 60.” elnevezéssel jelöli. 1945 tavaszán valóban itt rendezkedett be a politikai rendészeti osztály, azonban fokozatosan birtokba vette az egész háztömböt. 1950-ben az ÁVH vezető szervei átköltöztek újonnan épült székházukba, a Duna-parti Jászai Mari térre. Az 1940-es évek végére, az 1950-esek elejére az Andrássy út 60. és a lefüggönyözött fekete autó az alávetett társadalom számára a rettegés jelképévé vált: ahogy akkor nevezték, az éjszakai „csengőfrász” tartotta félelemben az embereket országszerte. Budapest területén a politikai rendőrség, a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya és a szovjet hatóságok úgynevezett pincebörtönöket tartottak fent, ahol a letartóztatottakat őrizték, és kínzásokkal elegyítve folytatták a kihallgatásokat. A legválogatottabb verési módokat eszelték ki, „kezdve a talpalástól, ami azt jelentette, hogy cipő nélkül addig verték a talpamat, amíg olyan dagadt lett, hogy a cipőt a kezembe kellett kivinni, amikor kivánszorogtam. (…) A hónap végén olyan állapotban voltam, hogy azt mondtam, hogy bármit aláírok, még ha fölakasztanak akkor is, és aláírtam a jegyzőkönyvet, aminek alapján internáltak.” (Ruby Frigyes egykori őrizetes vallomásából.) AZ INTERNÁLÓ- ÉS KÉNYSZERMUNKATÁBOROK A második világháború végétől többféle retorziós tábor működött Magyarországon. A hatalom kezdetben gyűjtőtáborokat, szűrőtáborokat és internálótáborokat működtetett, amelyek az emberek háború alatti magatartásának felülvizsgálatához vagy megtorlásához kapcsolódtak. 1945-ben az internálást – mint államigazgatási kényszerintézkedést – a rendőrség, majd a politikai rendőrség hatáskörébe utalták. Az internálás azt jelentette, hogy bírói ítélet nélkül fosztottak meg embereket a szabadságuktól, a rendőrség által kijelölt kényszerlakhelyre, többnyire táborokba hurcolták őket. Az eredendően a hazatérő hadifoglyok karanténjaként létesített gyűjtő- és szűrőtáborok többsége az 1940-es évek végére megszűnt. Az internálótáborok száma is csökkent, de lakóinak száma emelkedett. 1946 őszén a belügyminiszter rendeletben megszüntette a vidéki és budapesti internálótáborok többségét. Az internáltak elhelyezésére kijelölt egy központi internálótábort, amely ekkor az úgynevezett Buda-déli tábor volt. Az 1950-es évek elején a táborok fajtája tovább bővült a kényszermunkatáborokkal és a kényszerlakhelyre kitelepítettek zárt táboraival. A táborok fenntartásában kiemelkedő szerepe volt a politikai rendőrségnek. Ekkoriban a társadalom minden egyes tagját közvetlenül kívánták – a hétköznapi életben, a magánszférában is – ellenőrzés alatt tartani. Szinte bárki rabtáborba kerülhetett, akit a proletárdiktatúra potenciális ellenségének tekintettek. Mivel ezt a politikai rendőrség (ÁVH) bírói ítélet nélkül megtehette – s tette is, bárminemű kontroll nélkül –, jóval kiterjedtebb volt a kiszámíthatatlanság következtében állandó fenyegetettségtudattal élők száma. Az internáltak háború utáni első nagy gyűjtőtábora Központi Internálótábor – Buda-dél néven 1945 és 1949 között működött, ahonnan külső munkákra, elsősorban romeltakarításra és építkezésekre vitték a foglyokat. 1949 tavaszán a tábor foglyait átköltöztették Kistarcsára, egy Budapest keleti határán fekvő községbe. Ettől fogva a kistarcsai központi internáló- és gyűjtőtábor lett az első számú adminisztratív deportáló hely, ráadásul kezelését 1950. május 5-étől az Államvédelmi Hatóság vette át. 1950-től a táborok fajtája tovább bővült: egyrészt a hamarjában összetákolt 12 úgynevezett zárt táborral, továbbá zömmel az új ipari nagyberuházások, illetve bányák mellett felállított kényszermunkatáborokkal. Az internálótáborokhoz hasonló zárt táborok lakói az ország nyugati és déli határövezetének 451 településéről és a nagyobb városokból 1950. június második fele és 1952 nyara között elhurcolt családok voltak, akiket (az ország keleti térségeiben) elsősorban mezőgazdasági munkára kényszerítettek. Embertelen körülmények között éltek és dolgoztak. A tiszalöki internálótábort egy új vízlépcső és vízerőmű felépítésének céljával hozták létre. Lakói többségükben olyan hadifoglyok voltak, akiket 1950 decemberében és 1951 elején adtak át a szovjet hatóságok a magyar ÁVH-nak, azonban az nem engedte őket szabadon. Az őrizetesek között nagy számban voltak olyanok, akiknek – bevonuláskori lakhelyüket tekintve – állampolgársága időközben megváltozott. Magyarország a második világháború után gyakorlatilag ismét az 1920. évi trianoni békeszerződésben megállapított határai közé szorult, így sokaknak Románia, Csehszlovákia vagy éppen a „titóista” Jugoszlávia lett az otthonuk; az utóbbival a korabeli magyar állampárti rezsim ellenséges viszonyban volt. Külön gondot jelentettek azok a német kisebbséghez tartozó férfiak, akik szintén magyarországi illetőségűként indultak egykor a háborúba, de családjukat a világháború utáni években kitelepítették Németországnak a nyugati hatalmak vagy a Szovjetunió által megszállt övezetébe. (A történtek idején már NSZK, illetve NDK.) A tiszalöki tábor létszáma 1400–1500 fő körül mozgott. 1953 októberében tragikus eseménynek történtek a táborban, amelynek során öten meghaltak, heten súlyos, tizenketten pedig könnyebb sérüléseket szenvedtek. A kazincbarcikai tábort 1951. október 6-án nyitották meg. Ide is volt hadifoglyokat, többségükben a szovjet lágereket megjárt katonákat és volt csendőröket vittek. Emellett – a tiszalökihez hasonlóan – ide is kerültek olyan nemzetiségiek, főként németek, akiket családjuk kitelepítése miatt „nem volt hova” szabadítani az akkori Magyarországon. A foglyok itt a Borsodi Vegyi Kombinátot építették. A tábor létszáma 1200–1300 főt tett ki. A foglyokkal való bánásmódot jól jellemzi a tábor operatív tisztjének szavai: „Először tönkretesszük magukat fizikailag, azután majd lelkileg, végül felakasztjuk magukat. Mi ebben az országban azt csinálunk, ami akarunk.” A LEGNAGYOBB KÉNYSZERMUNKATÁBOR: RECSK A recski tábor története 1950 nyarán kezdődött, amikor politikai döntés született a Heves megyei Recsk község közelében lévő csákánykői bazalt kitermeléséről és feldolgozásáról. A háromezer lakosú község Észak-Magyarországon, a Mátra-hegység keleti részén található. A recski tábor 1950. július 19-én hajnalban „nyitotta meg kapuit” egy hegyvidéki birkalegelő területén. Az egykori juhhodályban helyezték el a deportáltak első transzportját, s magukkal az internáltakkal végeztették leendő barakkjaik, valamint a tábort körbezáró – három méter magas, duplasoros – szögesdrótkerítés és az egymástól 50 méterre lévő őrtornyok felépítését. A kerítés felől éjszaka folyamatosan álló reflektorokkal világították meg a tábort, az őrtornyokban pedig panorámareflektorok segítették az őrség szolgálatra odarendelt géppuskás magasfigyelőit. A tábor nagyjából téglalap alakú volt, 1600 méter hosszú és körülbelül 600 méter széles. Az évek során kisebb településsé nőtte ki magát, utakkal, járdákkal és közel 50 épülettel – többségükben barakkokkal –, valamint mesterséges tavakkal. A barakkok 7×20 méter alapterületű, favázas, cölöpalapozással készült építmények voltak. A favázat kívülről hosszában kettéhasított gömbfával burkolták, belülről egy sor élére állított téglából falat emeltek. Tetejét hevenyészve felrakott cserepek fedték, ennek résein beesett az eső – télen a hó –, „bevilágítottak a csillagok”, és kiszökött az a temperálás is, amit zömmel az őrizetesek testmelege szolgáltatott. A tábor maximális létszáma 1300–1700 fő között mozgott. Az idő múlásával, ahogy nőtt a létszám, fokozatosan úgy durvult az őrök viselkedése is. Az első időszakban – amikor még híján voltak bármilyen fogdaépítménynek – egyszerűen ásattak egy két méter mélységű vermet. A nappali munkavégzés után ide parancsolták le – kiemelhető létrán – a fenyítette(ke)t éjszakára. 1950 decemberére kialakították a recski kényszermunkatábor belső fegyelmezési/büntetési mechanizmusát is. Létrehoztak egy, a táboron belül is elkülönített és szögesdróttal külön körbekerített, büntetőbarakkot; ez lett az 5. számú barakk. A foglyokkal kegyetlenül bántak, öt órakor volt az ébresztő, kevés táplálékkal, kezdetleges eszközökkel napi 10–12 órában nehéz fizikai munkát végeztettek velük télen-nyáron. Maga a bánya és a kőfejtő a tábor déli részén helyezkedett el, a Csákánykő északi oldalán. Itt a visszaemlékezők szerint néhány kezdetleges műhelyépület állt, ahol megépítették a sodronykötélpálya feladóállomását. 1951 elején kezdték meg a külszíni kőfejtést. A munkálatokat szerszámok híján gyakran puszta kézzel végezték, a hegytető oldalából bontották a szikladarabokat. Amikor pedig kaptak szerszámokat, azoknak a minősége nem volt megfelelő. A törésre szánt és a már megtört köveket ott helyben, nyersfából készült hordsaroglyán szállították egyik helyről a másikra. A visszaemlékezők szerint ez üresen is elviselhetetlenül nehéz volt. Később ugyan kaptak kubikusok által használt talicskákat, a legyengült rabok azonban már ezeket is nehezen tolták. Az internáltak gyakorlatlanságának, a sokszor napi 12 órás kőtörésnek sok-sok sebesülés, több esetben pedig halálos kimenetelű baleset lett a következménye. Amikorra a tábort feloszlatták, a kőbányában dolgozók közül sokaknak megbénult az ujjuk, megsérült a szemük, a kezük vagy a lábuk. A nagyon gyenge koszt, a megerőltető munka és a balesetek, illetve a hidegben nem megfelelő ruházat és az őrség kegyetlenkedései együttesen eredményezték, hogy a táborban 1951 telére megszaporodtak a halálesetek, de hogy pontosan hányan vesztették életüket a recski táborban, nem tudjuk. A recski tábor lakóiról így vall Faludy György, később emigrációba menekülő író, költő, aki szintén ott raboskodott: „Állítólagos bűntetteinket illetőleg a tábor több mint ezer lakója különböző csoportokba oszlott. A nagyobb csoportokhoz tartoztak a szociáldemokraták – többnyire régi szakszervezeti emberek, sztrájkvezérek, akik nem tudták megszokni, hogy a munkásság helyett az állam érdekeit kell szolgálniuk; régi vezérkari tisztek – akik 1944-ben átálltak az oroszokhoz, és azt képzelték, hogy önálló magyar hadsereget szervezhetnek; különböző pártokhoz tartozó funkcionáriusok, (…) kulákok, akiket el akartak tüntetni, hogy elvehessék földjüket, és szegényparasztok, akiket kulákokká neveztek ki, hogy eltüntessék őket; úgynevezett rossz munkások, akiket azért vittek el, hogy munkatársaikat megijesszék, és a nagyobb gyárak legjobb dolgozói, akiket azért vittek el, hogy a munkások még jobban megijedjenek.” Voltak, akik szökni próbáltak a táborból. Az első szökés ifj. Dobó József nevéhez fűződik még 1950 augusztusában. Nem találták meg, de feladta magát, amikor megtudta, hogy a szüleit és egy másik családtagját letartóztatta az ÁVH. Amikor Dobó visszakerült a táborba, az alakuló téren kétszáz embert sorfalba állítottak, akiknek a köztük végigfutó Dobót ütniük kellett. Ha valaki nem ütött, hátulról ő kapott egy rúgást vagy ütést valamelyik őrétől. Dobót úgy vitték el lepedőben. Bíróság elé állították, és elítélték. Legközelebb nyolcan szöktek meg: Michnay Gyula, Lőcsey Géza, Stern Mendel, Stern Pál, Kihut József, Kertész Géza, Haraszti József, Mózes Mihály. Részletesen megtervezték szökésük forgatókönyvét, és 1951. május 20-án, vasárnap reggel 8 órakor az ávéhás őrnek beöltözött Lőcsey kíséretében – mintha munkára mennének – egyszerűen kisétáltak a kapun. Az erdőben két csoportra váltak, és elindultak toronyiránt. Amikor a táborban észlelték a hiányt, azonnal kiadták az országos körözést. A megszökött internáltak közül hetet rövidesen elfogtak, de Michnay Gyulának sikerült kijutni az országból, elérni Bécsbe, majd Münchenbe, és a Szabad Európa Rádióban felsorolta több száz rabtársa nevét. A Nyugat ekkor értesült a tábor létéről, a hazai hozzátartozók egy része pedig innen tudhatta meg, hogy a család „eltűnt” tagja még él. A hét volt recski internáltat és segítőiket a katonai bíróság többéves börtönbüntetésre ítélte. (Erről lásd Gyarmathy Lívia rendező 1997-ben bemutatott A szökés című játékfilmjét.) A recski kényszermunkatáborban az 1951. májusi szökés után a belső elhárítás aktivitását, amely addig is erős volt, elsősorban a táboron belüli ügynökhálózat bővítésével tovább növelték. A recski deportáltak formailag „internált” státusban voltak, azaz helyzetüket hathavonta felül kellett volna vizsgálni. Ehhez képest összesen egy felülvizsgálat történt 1952 második felében, de azt sem követte szabadítás. A TÁBOROK FELOSZLATÁSA Sztálin halálát Magyarországon is változások követték. Az új miniszterelnök, Nagy Imre 1953. július 4-i parlamenti programbeszédében, az úgynevezett új szakasz politikájának jegyében meghirdette az addigi kirívó törvénytelenségek megszüntetését is, vagyis az internálás, a rendőrbíráskodás, a kitelepítések és a kuláklisták végét. 1953. július 26-án a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa amnesztiarendeletet adott ki, a Minisztertanács pedig határozatot hozott az internálások és a kitelepítések megszüntetéséről, a táborok feloszlatásáról. 1953 júliusáig 5030 ügyet vizsgáltak felül. Elrendelték, hogy a veszélyesnek tartott személyeket vissza kell tartani az internálótáborok feloszlatásának végső fázisáig. Akiket ebbe a kategóriába soroltak, azokat Kistarcsán bíróság elé állították, és a közülük elítéltek valamelyik börtönben folytatták kiszabott büntetésük letöltését. Kezdetben a legkevesebb internált Recskről és Kazincbarcikáról, míg a legtöbb Tiszalökről és Kistarcsáról szabadult. A Kistarcsán megüresedett helyeket a recski, kazincbarcikai és más internálótáborokból átszállított rabokkal népesítették be, akikre az új helyen kihallgatás és bírósági tárgyalás várt. Tiszalökre a többi táborból összegyűjtött külföldi állampolgárságú internáltak kerültek, akiknek ügyét a továbbiakban a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal (KEOKH) intézte. Minden szabadulóval aláírattak egy titoktartási nyilatkozatot, hogy nem beszélnek senkinek semmiről, ami a táborban történt. A ténylegesen szabadlábra helyezettek új élete azzal kezdődött, hogy jelentkezésre kötelezték őket a lakóhely szerint illetékes rendőrhatóságon, ahol többségüket rendőri felügyelet (ref) alá helyezték. 1953. augusztus 25-én Kistarcsán megkezdődtek a bírósági tárgyalások. Az ítéletek nem tipizálhatók, úgymond személyre szólóan készültek. A büntetés mértéke attól is függött, hogy kit, milyen váddal állítottak bíróság elé, hogy mennyi olyan információt tudott összegyűjteni róluk az ÁVH operatív csoportja, amivel a szabadulást várók zsarolhatók voltak. A kistarcsai bíróság elé 320 recski internáltat állítottak. Közülük 93 személy szabadult azzal, hogy kitöltötte büntetését, négyen pedig közkegyelmet kaptak. 223 ember ellen folytatódott az eljárás. Egy 1953. november 5-i jelentés szerint Kistarcsán mind a szabadítások, mind a bírósági eljárások lezárultak, az internálótábor 1953. október 31-ével teljesen kiürült. Az elítélt internáltakat Budapestre, a Markó utcai börtönbe szállították. November 4-én 115 bíróság elé állított személy ügyében folyt még az eljárás. A táborok felszámolásának a határideje 1953. október vége volt. Ehhez képest a tiszalöki internáló- és hadifogolytáborban novemberben még 1020-an raboskodtak – elsősorban nyugatnémet illetőségűek –, akiket a Tiszalöki Erőmű építéséhez vezényeltek ki. A közkegyelemről szóló törvényerejű rendelet végrehajtása során külön rendelkeztek a kelet-magyarországi zárt táborok telepeseinek szabadításairól. A kirendelt bizottság a zárt táborok felszámolásáról és az ottani közhangulatról négyoldalas összegző jelentésben számolt be. E szerint a szabadítások 1953. augusztus 3-ától 1953. október 22-éig zajlottak le, amely során 2524 család, összesen 7281 fő szabadult úgy, hogy a régi lakhelyeiken maradt ingó és ingatlan vagyontárgyaikat nem kaphatták vis�sza, sokakat közülük egykori lakhelyükről is kitiltották. Az internáltakra és a deportált családok többségére az 1953-as „szabadítások” ellenére további vesszőfutás várt. Az érintettek egy része újabb három év múltán – az 1956-os forradalom idején – az emigrációt választotta, az itthon maradottaknak pedig újabb évekbe tellett, míg megélhetést és elfogadható lakhatást találtak maguknak (családjuknak). De ez már – ahogy mondani szokták – egy másik történet: a Kádár-korszakbeli Magyarország históriájának része. Összeállította: Bank Barbara–Gyarmati György–Palasik Mária (Bank Barbara–Gyarmati György–Palasik Mária: „Állami titok”. Internáló- és kényszermunkatáborok Magyarországon, 1945–1953. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára–L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2012.)

 

Tovább »

Jótékonysági est

időpont: 2020. március 29. 17.00-tól

 

Tovább »

 

 

Copyright © 2016. All Rights Reserved.